Magyar nyelven, ráadásul magyar szerzőtől megjelent egyik legfontosabb önismereti könyv F. Várkonyi Zsuzsa tollából a Tanulom magam. A cím önmagáért beszél. Azt hinnénk, hogy önmagunkat csak ismerjük, sőt ha valamit ismerünk ebben a világban, akkor az saját személyünk. Ez azonban hatalmas tévedés.

Bár valóban "össze vagyunk magunkkal zárva", de éppen ez a légrésmentes közelség az, ami nehézzé teszi, hogy egészében lássuk, és hogy kívülről látni tudjuk magunkat.

Gondolhatnánk, hogy cserébe segítségünkre vannak saját érzéseink, mert azt azért mégis csak mi érezzük, és abban azért mégiscsak mi vagyunk legautentikusabb személy, hogy megállapítsuk, mit is érzünk pontosan, de ez sincs egészen így. Az tény, hogy nálunk senki sem hivatottabb arra, hogy számot adjon saját érzéseinkről, de hogy ez olyan egyszerűen menne, az már túlzás. Sokan egész szép rutinra tettek szert - általában nem jó dolgukban -, hogy elhomályosítsák vagy elfojtsák saját érzéseiket, mások észre sem veszik, és már rég egy ál-személyiséget építettek fel, amit jól beléjük neveltek gyerekként, hogy ezzel a napi szeretetmorzsákat megkaphassák, és vannak olyanok is, akik egész egyszerűen félnek saját érzéseikkel szembesülni.

Sokfélék vagyunk, de egyben azonosak, egyikünknek sem egyszerű szembesülnünk azzal, ki is az a valaki, aki én vagyok.

Mégis mindannyiunk arra vagyunk hivatva, hogy ezt az izgalmas kérdést végigkalandozzuk.

Miért kezdtem ebbe a mély és talán nehéz témába egy felfrissült nyári szombaton, amely ráadásul - a hagyomány szerint - az év leghosszabb napja, amelyet az év legrövidebb éjjele követ, mintha ezzel azt is éreznénk a zsigereinkben, hogy ma vagyunk legközelebb a mennyhez?

Azért, mert ezen a különleges éjszakán tartják a Múzeumok Éjszakáját, és bár a közvélekedés szerint a múzeumok valami poros, dohos, unalmas dolgok, ahová a múlt vitrin mögé zárva pihen, valójában ennél sokkal többek. Még a leginkább félreeső kis faluház is több vagy helytörténeti gyűjtemény kisebb településeken, sőt a legfontosabb missziót az ilyen végeken felépült bástyák jelentik.

És miért mondom azt, hogy a múzeumok többek a múlt élettelen megőrzésénél?

Azért, mert a múzeumok őrzik azt, akik vagyunk.

Hipp-hopp elfelejtené egy város, egy falu vagy egy nemzet a múltját, ha elfeledkeznének jelentőséget tulajdonítani a régi események és életek tanúinak. A múlt pedig valójában nagyon is jelen, hiszen a múltunk alakít bennünket. És paradoxon, valójában sokkal inkább hatással lehet ránk a múlt, ha nem ismerjük, mint akkor, amikor pontosan számot vetettünk vele. Akár egyénileg, akár családilag, akár az egész országot érintően

mára a pszichológia is azt tanítja, hogy a múlt valamiképp a génjeinkben van.

Messze nemcsak a származásunk, hanem örömeink, traumáink is, akár egyénileg, akár a közösség szintjén. És egy trauma mindaddig rabláncon tart bennünket, amíg ki nem beszéljük, amíg fel nem tárjuk, amíg nem engedjük gyógyulásnak indulni.

De nem csak a traumaterápia miatt fontos a korábbi éveinkkel vagy régi korokkal szembenézni, azok emlékein elidőzni. Elődeink számos olyan sikert értek el, és élményt éltek át, amelyek előrerendítették saját szűkebb közösségük vagy egész nemzetük sorsát. Hogy mindez ne legyen hiába, és mi is gazdagodjunk általuk, ezért is kell feltérképezni a múlt már-már feneketlenül mély tárházát.

Sokan sokfélét gondolnak erről, én keresztényként azt vallom, hogy nem véletlenül születtünk éppen akkor, amikor, mi éppen most.

Most van dolgunk, és valamiképp talán ez a társadalmi, történelmi mikroklíma az, amikor a legjobban virulhatunk is. Tárjuk fel, mit is rejt ez a most, hogy feltárhassuk azt is, mit is rejt ez az "én", hogy egy boldogabb országot hagyjunk örökül!

Én igazán rendhagyó módon készültem erre az izgalmas utazásra a legrövidebb éjjelre időzített Múzeumok Éjszakájakor: leúsztam 3000 métert. De nem kell mindenkinek ilyen megpróbáló sportteljesítményre nekiveselkednie, elég lehet kisétálni a főtérre, és megkeresni saját településünkön, vagy a BKK ingyenes múzeumjáratain szárnyalva a fővárosban, miket is rejtenek múzeumaink, azaz a vitrinbe kiállított génjeink.

A kiemelt kép forrása: a Szépművészeti Múzeum Facebook-oldala